Hippokratésztől Hahnemannig
avagy A MAI AKADÉMIKUS ORVOSTUDOMÁNY EREDETE
”….A fájdalmat az gyógyítja, ami vele ellentétes. Minden betegségnek valami megfelel. A hideg miatt megbetegedett meleg konstitúciójának a melegítők felelnek meg és így tovább. Más módszer: ha valami a betegséghez hasonló betegséget okoz, akkor ugyanez a valami magát a betegséget is meggyógyítja. Az ami stranguriát okoz ott, ahol nem volt stranguria, megszünteti az is, ha valahol stranguria van. A köhögést is éppen úgy, mint a stranguriát ugyanazok a dolgok okozzák és szüntetik meg. Más módszer: a phlegmásiából (nedvbőségből) eredő lázat hol az szünteti meg, ami okozta, hol meg az szünteti meg, ami ellentétes azzal, ami okozta. … És minden esetben, vagy a betegség okával és természetével ellentétesen, vagy a betegség okával és természetével azonosan, ahhoz hasonlóval gyógyítjuk a betegséget.”
Ezután következett kb. 2000 év, amikor a „hasonlóval gyógyítjuk a betegséget” eljárást hírből sem ismerték az orvosok. Hogyan történhetett meg, hogy az orvostudomány atyjaként is tisztelt Hippokratész „hasonlósági” gyógyító elve ismeretlen maradt az utókor számára a homeopátia 18-19. századi megjelenéséig (az orvosegyetemen ma sem foglalkoznak vele az őt megillető helyen)? Hogyan lehetséges, hogy az európai orvostudományt másfél évezreden (!) keresztül, dogmatikus módon, Galénusz tanai határozták meg? Ki volt ő?
Galénusz Görögországban született római szülők gyermekeként a 2. században (kb. 500 évvel Hippokratész után), itt tanulta ki az orvoslást; Hippokratész-értelmezése a Corpusban írott „De natura hominis”-en alapszik. Ismerhette a hippokratészi iskola tanításait a hasonlósági és az ellentétes gyógyító elvről is. Amikor a tehetséges Galénusz Rómába költözött, ott a hippokratészi gyógyítási elvek közül a ma elfogadott „ellentétesség elvén alapuló” irányzatot honosította meg. Ez a nézet terjedt aztán el a római birodalomban, Bizáncban és a muszlim világban, s a 19. századig egész Európában uralkodóvá vált. Ez nem más, mint a csillapítók, csökkentők, gátlók, azaz „anti”-szerek alkalmazása (antipátiának nevezi Hahnemann ezt az irányzatot, és allopátiának a másféle, „elterelésen” alapuló irányzatot). Azaz, a ma elfogadott akadémikus, nyugati, modern orvoslásnak, gyógyszerelésnek nevezett fő csapásirány Galénusz munkásságának köszönhető, s ez csak az egyik fele annak a holisztikus iránynak, amelyet Hippokratész örökül hagyott.
Kép: Wikipedia
Érdemes itt megállnunk egy kicsit. Hahnemann idején az európai tudósok, köztük orvosok a görög elődök munkáit közvetlenül nem ismerték, nem is fordítottak görögről. S talán mert nem ismerték, nem is becsülték sokra az „idegen” (= görög) tudományokat, nem fogadták be művelőit, általában gyanakvással viszonyultak hozzájuk. A görög és arab filozófusok tételeit az egyház elítélte, inkvizíciós tevékenységet is folytatott ellene. A latin volt a meghatározó nyelv a tudományban, az oktatásban, az egyházban. S ez a latin nyelv valószínűen szelektíven közvetítette a görög, babiloni, egyiptomi, s más keleti kultúrákban felhalmozódott tudást.
Elképzelhető, hogy Hahnemann előtt mások is próbáltak a hasonlóság elvén gyógyítani, de nem ismerték azt a fajta gyógyszerkészítést, melyet Hahnemann zseniálisan kifejlesztett, s mellyel a mérgező hatás kiküszöbölhető, de a gyógyhatás érvényesül (nil nocere, bonum facere), és mellette tartósan eláll a gyógyszer. (Aki – hozzánemértőként – mégis megpróbált a hasonlóság elvének megfelelően, ámde tömény anyagokkal gyógyítani, legtöbbször súlyos mérgezéses tüneteket okozott, ami a homeopátia gyakori elutasítását idézte elő Hahnemann idején is.). Hahnemann a potenciálással el tudta ezt érni, DE nem tudta ezt tudományosan magyarázni. Az akkor és általa még nem ismert folyamatokat, pl. a klatrátképződést, nanorészcskék keletkezését, az elektromágneses mező alakulását, az immunológiai katalizátorok szerepét a mai tudományos felfedezések fokozatosan elénk tárják. Azt tudta Hahnemann, hogy pl. az LM (Q) potencia jobban hat, mint a C/D potenciák – ma már azt is tudjuk, miért. Mivel a LM potenciák készítését C3 triturációból indította – ahol nanorészecskéket állított elő –, így sokkal jobb lett a szerek felszívódása, eloszlása, felhasználódása és hatása (biohasznosulása).
Hahnemann idején még alig tudtak valamit a baktériumokról, antibakteriális kezelést sem tudtak kidolgozni, és az immunrendszert sem ismerték. Csak a 19. század második felében lépett színre Pasteur és Koch, s innen számítjuk a bakteriológia, mikrobiológia kialakulását. Hahnemann hallott ugyan parányi megbetegítő élőlényekről, de azt is tudta, hogy ezek önmagukban nem elegendők a betegséghez, fogékony szervezet is szükséges hozzá. Ő tehát (és a homeopaták) alapvetően nem kórokozókkal és allergénekkel „immunizált”, hanem Pulsatillával, Sulphurral, stb. folytatott egyfajta „immunizálást”. Az immunológia gondolati modellje hasonlít a homeopátiára, bár homeopátiában nem az „azonossal”, hanem a „hasonlóval” dolgozunk. A valódi megelőzés rövidtávon sosem volt „üzlet”. (A mára kialakult oltási rendszer nem optimális megelőzés.)
Hahnemann nem tudott (és nem is akart) mindent megmagyarázni, és a minden igényt kielégítő magyarázat azóta is várat magára. A homeopátiával szembeni ellenállás egyik oka az is, hogy a homeopátiás szóhasználatot nem ültették át mai tudományos nyelvezetre, nem feleltették meg az újabb korok felfedezéseinek. Persze, kényelmetlen szembesülni egy más igazsággal, helyette az énvédő, elhárító mechanizmusok (ilyen a Semmelweis-reflex is) uralkodtak el az egzisztencia védelme érdekében – és a tudományos fejlődés hátrányára.
Nem volt kidolgozott elmélet és módszer a hasonlóval gyógyításra, egészen Hahnemannig, aki sokoldalú, mai kifejezéssel élve multidiszciplináris tudós és klinikus volt egy személyben. Számos antik és kortárs nyelvet ismert. Nyitott volt az újra, s rendszerező elméjével szisztematikusan feljegyezte és kielemezte elődeinek orvosi megfigyeléseit, írásait. Ezekben olyan mintázatokat ismert fel, melyeket saját megfigyeléseivel megerősített vagy cáfolt. Önmagán kísérletezett, majd ismereteink szerint először folytatott gyógyszervizsgálatokat placebo kontrollal, több résztvevővel (proving). Képes volt a folyamatos fejlődésre saját tanainak módszeres csiszolása útján. Alkotó életet élt egészen 88 évesen bekövetkezett haláláig.
Hahnemann nem tett mást, mint visszanyúlt a görög és keleti tudásbázishoz. Kísérletet tett az Európában elfeledett, azonban még mindig érvényes gyógyítási lehetőségek feltámasztására. A test és lélek egységét (holisztika, pszichoszomatika), a betegségek külső jegyekben való megnyilvánulását (fiziognómia, fenotipizálás), az ember és környezetének egymásra hatását (bio-pszicho-szociális szemlélet), és legfőképpen a „hasonlóval" (simile) gyógyítást igyekezett átültetni az orvosi gyakorlatba. Az, hogy a szintén hippokratészi „ellentétességi elvet” hevesen elutasította, annak tudható be, hogy korának ilyesfajta „gyógymódjai” rendkívül ártó, agresszív beavatkozások voltak. Ennél jobbnak vélte a nem ártó, ámbár misztikusnak címkézett homeopátiás gyógyítást.
Ha két lépést eltávolodunk Hippokratésztől és Hahnemanntól, s a kérdést belehelyezzük a ma elfogadott információelméleti és rendszerszemléletű kontextusba, felismerhetjük, hogy mind a hasonlóság, mind az ellentétesség elvén való kezelésnek (optimális esetben gyógyításnak) megvan a maga helye. Azt, hogy melyiket alkalmazzuk, függ a beteg állapotától, a gyógyító tudásától, képességétől és a rendelkezésre álló lehetőségektől. A lehetőségek szélesedtek, a tudás bővíthető, a képesség fejleszthető.
Ma a hivatalos orvosképzés féligazság tanítására épül. Ami a legdöbbenetesebb, hogy nem is akar tudni más igazságról! Hogy érdektelenség vagy félelem (vagy…?) miatt, ki tudja? A kiváncsi és kutató hajlamú orvos ettől még keresi a teljes igazságot. Aki keres, talál. Ha talál, és azt eredménnyel alkalmazza, orvos marad és gyógyít, még ha nem is ért vele egyet a hivatalos tudomány. „Akinek füle van a hallásra, hallja!”
Források:
Hippokratész válogatott művei. Az ember természetéről. (Corpus Hippocraticum – De natura hominis)
Hippokratész: Περί των τόπων των κατ' Άνθρωπον (About the places that Man lives)
Pál Katalin: Szókratész, a csúf filozófus kortársi szemmel (A fiziognómia és az irodalom tükrében). Disszertáció 2015, Szeged
Maróth Miklós: A tudomány átmentése: az iszlám és a nyugati világ. MTA, Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat. 2015. november 12.
S. Hahnemann: Organon VI. kiadás. 2005 Magyar Homeopata Orvosi Egyesület
George Adams: Potenciálás és a periférikus erők, Remedium, 2009
L.R. Twentyman: A homeopátia helye a modern orvoslásban. Remedium, 2009
Kép: Tudásbázis
Furcsa orvostörténeti paradoxon: miközben orvosi eskünk Hippokratész nevéhez fűződik, mégsem ő, hanem Galénusz tanai alapján gyógyít a “nyugati orvosok” többsége. Míg Hippokratésztől idéznek, egyes megállapításairól nem vesznek tudomást, sőt, vakok irántuk. Valószínűleg kevesen tudják a mai orvosok között is, hogy az ókortól napjainkig milyen folyamatok vezettek a mai egészségügyi modellhez, melyet – valljuk be – óriási kihívás mindenki megelégedésére és fenntartható módon működtetni.
A középkori iszlám hódítók mentették át az európai köztudatba a görög tudósok elhanyagolt hagyatékát is (mindenekelőtt Arisztotelészt és Galénuszt). Talán mert már nem volt közte a hasonlósági elv, az orvostudományok terén ez nem hozott különösebb változást az addig megszokott galénuszi tanításokhoz képest.
Kép: Wikipedia
Hahnemann hozta felszínre Hippokratész „homeopátiás” örökségét. Hogy miért pont ő, miért nem más, és miért pont akkor – ezekre a kérdésekre többféle magyarázat lehetséges.
Kép: Wholehealthnow
Hahnemann korában még nem volt köztudott az anyag-energia összefüggés (A.Einstein dolgozta ki), s bár sejthetett valamit, amikor a potenciálással „dematerializálta” és energetizálta a szereket, ezzel a magyarázattal nem szolgálhatott, így nem is fogadták el újítását a kor tudósai. Az orvostudomány nem az immateriális (szellemi) és holisztikus, hanem a materiális, dehumanizáló irányba fejlődött a tudományos-technikai fejlődés nyomán.
Sokan abba a hibába esenek, hogy az Avogadro törvény miatt eleve képtelenségnek gondolják a homeopátiás hígításokat. Nem gondolnak bele, hogy a homeopátiás (potenciált) oldatok szakaszos hígítással készülő dinamizált oldatok, melyekben nem érvényesül az Avogadro-törvény és nem érvényes a Loschmidt-szám (6x1023)! Úgy tűnik, az csak lineáris hígítású és háborítatlan oldatban érvényes.
„…amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot…” Ján. 3,11
