Szuperérzékeny vagyok?
2014.02.23 15:22
„Valahogy sosem csodálkoztam azon, amikor valaki, aki megosztotta velem a gondjait és érzéseit, félszegen hozzáfűzte: „… tudja, én ilyen érzékeny vagyok…”. Vagy lehet, hogy nem is félszegen, hanem eltűnődve, vagy a homlokát ráncolva. Esetleg rosszalló hangsúllyal, vagy arra utaló gesztusokkal, hogy ő maga sem érti, mi ez. Mintha legalábbis valamiféle szerencsétlenség érte volna, és ez már így is marad.
Gyógyítóként engem nem is annyira az izgat ilyenkor, hogy érzékenynek tartja magát – mert belülről mindig is tudtam, hogy az jó dolog, mármint az érzékenység –, hanem az, ahogyan viszonyul ehhez. Ahogy minősíti önmagát ezzel az állapottal „megáldva”. Mindenki egyedien, őrá jellemző módon éli ezt meg. Ennek az egyedi reakciómódnak a megismerése kulcsot ad a kezembe, és segít megérteni a másik embert. Meg az is nagyon érdekel, hogy - igen, értem, hogy érzékeny, de – mire érzékeny? Merthogy ne ragadjunk le egy sablonos megállapításnál!
És akkor jönnek az érdekes vagy éppen bizarr magyarázatok, kinél mi. Hogy ő a szélre túlérzékeny. Az erős fényre. Ha melegfront jön. Nem bírja elviselni a hangosabb zajokat, az emberek beszédét. És a kutyaugatást aztán végképp nem. Rosszul van a tömegek szagától, vagy akár a parfümöktől. És így tovább. Mit tehet ilyenkor az ember? Talán elkerülheti ezeket az ingerlő körülményeket, ha nem szeretne kikészülni. Nehéz segíteni az ilyesmin. Azon viszont sokkal inkább lehet segíteni, ami ennek az érzékenységnek a kellemetlen következménye lesz. Mert tudjuk, hogy vannak másféle érzékenységek is, túl a fizikain.
Lehet érzékenynek lenni kritikára. Arra, hogy mások miként vélekednek az emberről, miután olyan szerencsétlenül reagál a zavaró ingerekre. Hogy csúnyán szólnak hozzá, hogy csúnyán néznek rá. Meg arra is, hogy nem értik meg. Semmibe veszik. Érzékenyen érintheti, ha veszekednek körülötte. Nincs harmónia. Mondjuk, ettől összeugrik a gyomra. - Mások nem érzik, amit én érzek? Mit keresek én itt? Hova csöppentem? – ilyen gondolatok suhannak át egy túlérzékeny ember fején. - Talán a többiek nem is ugyanúgy hallják, mint én? Lehet, hogy nem úgy érzik az illatokat sem? Nekem vajon máshogy ragyog az ég is?
A lelki érzékenység valami finom, sokrétű dolog. Úgy gondolom, egy bizonyos értelemben gazdagabb belső világra utal, egy láthatatlan isteni ujjlenyomat. Az ilyen emberre mondják, hogy bonyolult. Vannak ennek a minősítésnek fokozatai, egészen odáig, hogy „dilis”. Na igen, mert ha valamit nem ért egy átlagember, akkor az csak valami dili lehet.
Elaine Aron könyve a szuperérzékenyekről abban igazán jó, hogy felvilágosító és önsegítő egyszerre. „Világít” - érzékenyeket és kevésbé érzékenyeket. Olyanokat is megvilágít, akik segíteni vágynak: családtagokat, pedagógusokat, gyógyítókat. A szuperérzékeny olvasó pedig bizonyosan hatalmas megkönnyebbülést él majd át, amikor rájön: amit átél, az nem betegség! És ez még csak a kezdet…
Jó szívvel ajánlom könyvét minden társamnak, akinek élvezetet jelent elmerülni a test és a lélek csodás működésében, és fontos számára, hogy megértsük egymást.
Ajánló a Szuperérzékeny vagyok? című könyvhöz